KVÍDO ÉS FRÁNZ
Kvído a nap felé fordította kopasz fejét, lehunyta szemét és fogatlan szája a füléig szaladt. A napból nyerte az energiát. Valaha a fákból , most a napból.
Kvídoról az emberek azt gondolták, hogy bolond. Az n hangot mindig orrhangon ejtette.
Soha senki sem jött rá, hogy az orrhangú n-t csak azért szúrja be mindenhova, hogy legjobb barátját, akit Franznak hívtak, Fránsznak szólíthassa.
Egyszer valaki kinyomozta, hogy Kvído az első köztársaság alatt Franciaországban is járt, kerékpáron. Ezért az emberek fele még nagyobb bolondnak tartotta, a másik felének pedig mindegy volt.
No, igen, Franz. A Vág partján szokott álldogálni, hunyorogva nézett a napba, csak a szája nem szaladt a füléig. Az energiát legszívesebben a rétből szívta magába a folyó holt ága mellett. Eleinte úgy érezte, hogy a folyás mentén képes volna egészen a Dunáig úszni, és azután csak futna, futna egészen Bécsig. Mert ott született. Tizenhét éves volt, amikor mostohája kitoloncoltatta. A te nagyapád Cíferből származik, Cífer pedig Trencsén vármegyéhez tartozik, mondta neki. És apádra ne számíts, a front messze van. Látta mostohája sárgászöld szemeit. Akkor értette meg, hol a hazája. A Práter volt az, apja műhelye, és a mozi, a mozi, a mozi. Az éjszakai Bécs. Először így szökött el a Felföldről. Kinyitotta a lakásuk ajtaját, még mindig két kulcsa volt, egyik a lakáshoz másik a műhelyhez, és a díványon ott ül a férfi. Magas, vállas és mellette a mostoha. Azután másodszor is megszökött és harmadszor is. Végre megszokta Szucsánt, a népviseletet és a filcpapucsot. A rétből csak ahhoz merített energiát, hogy gombát szedjen, és utána hazaindult a meredek lejtőn. A nagyvilágból csak az elfeledett Kvído maradt. Azt mondják, kerékpárján még Franciaországba is eljutott.
Eddig soha nem beszéltek erről. Kvído nem beszélt Franciaországról, ő pedig Bécsről. Beszélgettek a politikáról, mivel németül a környéken szinte senki sem tudott. Mindig az utcasarkon, az akác alatt álldogáltak, és gyetvát szívták, vasárnap bysztricát.
Ezután történt. Franz a gyomrát kezdte fájdítani. Nagyon gyorsan történt. Kvídonak ideje sem volt tőle elbúcsúzni.
Franznak a koporsóban nyitva volt szája. A száját azért becsukhatták volna, jegyezte meg valaki. Kvído tudta,hogy Franz tőle búcsúzik: akkor tartsd magad, Kvído. Könnyei a fogatlan szájába csorogtak, a tűző nap átvilágította a nagy vékony fülét, kezében morzsolgatta az elmaradhatatlan barettet. Nem illet bele ebbe a gyászos környezetbe . Kvído tudta, mit csináljon.
Ellentétes volt mindazzal, ahogy eddig élt: mindjárt a temetés után fogta a fűrészt, és kifűrészelte az akácot az utcasarkon. Azóta Kvído a napból meríti az energiát.
(preložil Lelkes Lajos)
